A tervező a statikus (szerkezettervező) bevonásával határozza meg, hogy milyen mélyre kell alapozni (úgynevezett alapozási sík meghatározása), de ehhez információ kell a talaj felépítéséről. Lejtős és süllyedésveszélyes talajok esetén talajmechanikust (geotechnikust) is be kell vonni, míg sík, problémamentes talajoknál elegendő, ha a statikus dönt az alapozás módjáról. Ha részletes feltárás (fúrás) nem is látszik szükségesnek, a szokásos sávalapok vasalása, azaz felső részének vasbetonnal megerősítése (talpkoszorú készítése) növeli a biztonságot.

Különleges alapozás és szerkezet kellhet például árterek közelében, vízjárta területeken. A műszaki ellenőr feladata, hogy az alapozást – különösen az alapozás kellő mélységét – ellenőrizze.

Nemcsak lejtős terepen, hanem nagyobb épületmagasság, illetve kötött (agyagos) talajok esetén is gondoskodni kell a drénezésről, a talajszint alatti vizek és esővizek elszivárogtatásáról. Kérdezzünk rá az építésznél, hogy ez megnyugtató módon meg van-e tervezve.

A szemre száraz talajban is van nedvesség, ami a falakba felhúzódva (kapillárisan felszívódva) gyakran okoz károkat. A vízszigetelésnek az épület szerkezeteit teljes mértékben el kell választania a talajtól, a nedves felületektől. A szigetelőlemez anyagán nem érdemes spórolni, legyen 4 mm vastag legalább, és modifikált bitumenes. Minden külső vízszintes felülettel (terasz, járda, talaj, párkány, erkély) találkozó falnak (vagy oszlopnak, pillérnek stb.) az alján 20 (esetleg 30) cm magas lábazatot kell készíteni, szintén vízszigeteléssel ellátva). Faszerkezet pedig itt ne is legyen (oszlopokat oszloplábra, burkolatokat más anyagú lábazatra kell tenni.)